LONDONI ÁLOM
By: Anna Pinter


xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

MENÜ
  Hahh!Könnyű a rendezőknek megrendezni egy szökést a filmekben!Könnyű a színészeknek kétségbeesett arcot vágni és futni,könnyi az íróknak leírnia a félelmet,amit egy menekülő lány érez,aki tiltott dolgot csinál-de a való életben ez véresen komoly dolog.Azt hittem,meghalok a félelemtől,aggodalomtól és fájdalomtól,ami a szüleim miatt fúrta a szívemet.A repülőtér televolt.Előkaptam a pénztárcám és a húsz jegyet.Többen is megálltal megbámulni,hogy mire készülök a rengeteg repülőjeggyel.Nos,igen.Ezeknek is története van.Sejtettem hogy az idő,mikor mennem kell,ezekben a hetekben történhet,így még a régebbről kuporgatott pénzemből is jegyeket szerveztem le,mindig más napra.Szülinapomra a barátnőimtől is csak ezt kértem: könyörgök,csak jegyek kellenek valahonnan!Minden rádiós vetélkedőn,ahol londoni utazás volt a tét részt vettem,és néhányat meg is nyertem.Régebben úgy gondoltam,hogy 18 évesen kell elkezdenem.Így tavaly is volt /bár akkor csak 3/ jegyem.Mikor meggondoltam magam,áttetettem az időpontokat,ez is közrejátszott,hogy most itt állok húsz jeggyel a kezemben,ami csak azért nem annyira durva,mert mint fapadosra szól.Még volt két és fél órám a gép indulásáig.Nem éreztem jól magam a sok ember között.Mindenki megbámult,volt,aki kinevetett,fáztam is és sötét is volt.Görcsösen szorítottam a bőröndöm fogantyúját,nehogy valaki elsodorja mellőlem.Perpillanat mindenem abban volt.Ekkor egy kéz kissé bátortalanul megbökte a meztelen vállamat.Ez duplán emlékeztetett rá,milyen különc vagyok ebben az estélyiben.Megfordultam,és rémülten néztem a velem egy magasságú,vékony fekete hajú fiú szemébe.Ő megigazította vastagkeretes szemüvegét és félénken rámmosolygott.
-Bocsi,nem akartalak megijeszteni.Nem akarok illetlennek sem tűnni,de muszáj megkérdeznem…mi ez a maskara?
-Ööö….semmi közöd hozzá.
-Biztos az a baj,hogy idegen vagyok.A nevem Horváth Ákos.-megengedtem magamnak egy bátortalan mosolyt.
-Anna.
-Milyen Anna?
-Neked csak Anna…-mondtam,félve,hogy rajta keresztül is rám találhatnak a szüleim.Persze,nyilván nem is ismeri őket,engem sem ismer.De ő mégis csak egy idegen.Látszólag nem bántotta meg a viselkedésem,pedig ezt akartam.Hogy sértődjön meg és menjen el.Nos,nem ezt tette.
-Hát ha nem akarod megmondani,nem kell.-mosolygott rendületlenül.-De most már legalább nem vagyok idegen.Szóval…..mi ez az egész?-mérte végig újra a ruhámat.Tagadóan rázta, a fejem.
-És ha én elmondom,miért utazom és hová,akkor te is elmondanád?
-Talán…-vontam meg a vállam.Elvégre miért is akarna ő nekem ártani?Ha legyőztem a szüleimet,őt is könnyű szerrel félresöpörhetném ha az utamba állna.Legalább majd eltereli a figyelmemet erről az egészről.
-Nos….én Londonba megyek.
-Én is!-mosolyodtam el.Kicsit azért örültem,hogy nem kell majd teljesen ismeretlen emberek közt utaznom.
-Tényleg?Az jó.Cserediáknak megyek egy londoni egyetembe.Te is egyetemre mész?-na,király.Ennyit a lelki társról.
-Nem…..
-Na jó,de most el kell modnanod.
-Nem!
-Megígérted!-vonta fel a szemöldökét és rám meredt az ijesztően kék szemeivel.Ettől kissé zavarba jöttem és kibuggyant belőlem.
-Elszöktem.
-Mi?-értetlenül meredt rám,látszólag még nem igen fogta fel a szavaim értelmét.
-Elszöktem az egyik bankettünkről.Most érettségiztem nem rég.A szüleim ragazkodtak a továbbtanuláshoz.Nos,ehhez nekem is volt egy két szavam.Sajnos nem nagyon akartak megérteni,ezért meg kellett tennem.-hadartam el egy szuszra.Miután leesett neki a tantusz,arcán a hitetlenkedés és csodálkozás egyvelegével nézett rá.
-De mit akarsz kezdeni?Manapság egy diploma nélkül semmire se mész.
-Csak figyelj és tanluj.-mosolyodtam el,de aztán újra úrrá lett rajtam a szorongás.Mi van,ha rám találnak mielőtt még megjönne a repülőgép?Mert utána már nekem édes mindegy,ha látják is,ahogy felszállok,de már nem tudnak megállítani.De így…..nem,lehetetlen,hogy megtalálnak.Ki gondolná,hogy az ember lánya fel van szerelkezve egy rakás jeggyel?Szerintem nem hiszik,hogy képes lennék elszökni külföldre.Hát,rosszul hiszik.
-Nem félsz?-mosolyodott el ő is,kérdőn nézve rám.
-De.-vágtam rá,aztán kissé elszégyelltem magam,hogy ilyen könnyel megnyíltam egy idegen előtt,és hogy elárultam kételyeimet.
-Még visszamehetnél ha akarnál.-hát persze!Ő is próbál „segíteni”.
-Nem kell megpróbálnod a jó útra terelni.Ez az én utam!-mutattam körbe.
-Én nem akartalak.Csak mondom,mert még van választásod.Ha odaadod a jegyed nem fordulhatsz többet vissza.
-Nem is akarok.-felvonta sűrű szemöldökét,aztán válalt vont.
-Te tudod.
-Mi?!Te nem próbálsz kituszkolni innen és rábeszélni az egyetemre?-ámultam el.
-Nem.
-Pedig olyan stréber fejed van!-hökkentem meg.
-Kösz.-nevetett.Huhh,akkor nem vette sértésnek.Egy perce még azt akartam,hogy húzzon innen.Most azt akarom,hogy ne menjen.
-Bocs,én csak..
-Nem,semmi…megszoktam.Tudod én világéletemben vonzóttam a tudományokhoz.Mindenki mindehol lestréberez,de…nem veszem magamra.Minek?Az vagyok.
-Huu,még sosem találkoztam emberrel,aki bevallja hogy stréber.-mosolyogtam.
-Ez nem egy csúnya szó,vagy sértő kifejezés.Szerintem.
-Jó,és sem szántam annak.
-Ennek örülök.-mindketten elmosolyodtunk. –Éhes vagy?-kérdezte.
-Kicsit.-ismertem be.
-Gyere,meghívlak valamire.-mondta majd kézen fogott és a büfé felé indult.Én hagytam magam.Bármit,csak ne kelljen a bizonytalan jövőmön merengnem a hátralévő órákban.
       A gép begördült.Mélylevegőt vettem és átnyújtottama jegyem,és már mehettem is.A sarkon bevártam Ákost,aztár együtt indultunk felszállni.Ő lazán ment,kezeit a zsebébe süllyesztve,míg én,körülbelül mint egy katona,görcsösen markolászva a kezeimet és remegve.Nos,igen.Mindketten más miatt akartunk elmenni.És ez azt hiszem,látszott is.Az emberek meg sem próbálva úgy tenni,mintha semmi különös sem lenne rajtam,folyamatosan bámultak-és hát a szemügből látszott,meg van a saját véleményük.Leültem a helyemre,és kissé felvidultam,mikor láttam,hogy Ákost a jegye pont mögém szólítja.Lelkesedésem csak akkor lombozódott le,mikor lehuppant mellép egy kövér,izzadság szagú pasas,elővett a zsebéből egy szendvicset és zabáni kezdett.
Felsóhajtottam és hálát adtam az égnek,hogy az ablak mellé kerültem.Még sohasem repültem.Bevallom,kicsit tartottam a fel- és leszállástól,de reméltem,hogy túlélem.Elvégre,ha sikerül elérnem a céljaimat,akkor a repülő az életem meghatározó része lesz.Ha……még minden,ami a jövőmmel volt kapcsolatos,feltételes módban volt.
-Izgulsz?-hajolt közel Ákos a fejtámlámhoz,mire elmosolyodtam.
-Nem.-mondtam,de nem voltam túl meggyőző.
-Nem-e?-kérdezett vissza,és hallottam a hangján,hogy ő is mosolyog.
-Kicsit.
-Kicsit?
-Na jóó,igen,félek.Most örülsz?
-Igen!-huppant vissza önelégülten az ülésébe,én meg megcsóváltam a fejem.
   Lassan az összes utas felszállingózott a gépre,és mikor egy monoton,búgó női hang több nyelven is elismételte,hogy öveket becsatolni,összeugrott a gyomrom.Nagyot nyeltem és kibámultam az ablakon.
-A felszállást megkezdjük.-mondta a női hang,én meg már azt se tudtam,hol vagyok az izgalomtól és a félelemtől.Görcsösen,izzadt tenyérrel markoltam a karfát és sziszegő hangot adtam ki.A mellettem ülő férfi rosszallópillantást vetett rám,de én nem foglalkoztam vele.Újra kinéztem,és akkor a szívem akkorát dobbant,mint még soha.A kivilágított repülőtérre a szüleim rontottak be,a biztonságiakkal hadakozva,akik próbálták őket lefogni,mivel nem volt jegyük.Anyu kiabált,a szájáról könnyen le tudtam olvasni: Hol van a lányunk?Az orromba és a szamambe mintha apró tűket szúrtak volna,éreztem,ahogy a forró könnyek legördülnek az arcomon,aztán a gépünk lassan megindult.Még mielőtt úgy Isten igazából gurulni kezdtünk volna,mintha apám elkapta volna a tekintetemet.De nem valószínű,hogy hitt a saját szemének:elvégre,honnan is szereztem volna jegyet?Ők erről mit sem tudhattak.Sebesen száguldottunk végig a pályán,aztán emelkedni kezdtünk.Megijedtem,egész testemben remegtem,pedig valójában semmi rossz vagy félelmetes nem történt.Talán inkább az új élet,a céljaim,vágyaim közelsége és a tettem súlya a döbbentett le olyannyira,hogy szinte sokkot kaptam.Még egyszer utoljára kibámultam az ablakon,de már csak a komor sötétség nézett vissza rám.
    Valahogy mindig úgy képzeltem el,hogy majd mikor kinézek az ablakon,látom az örvénylő galaxisokat,a felhőket,hogy a csillagok majd jobban fognak ragyogni,mint ahogyan a földről látszik,de…ez mind csak képzelgés volt.Meglepődtem a nagy semmitől,ami a kilátás volt,így éjszaka.Egy nagy fekete semmi.Furcsa érzés volt arra gondolni,hogy most én vagyok a villogó piros pötty az égen,ahogy kiskoromban én láttam mindig a magsan szálló gépeket,ha esténként kikísértem aput a teraszra.Mindig azt hittem,hullócsillag,és akkor apa mosoylgott és azt mondta: az egy repülő.Ha nagy leszel és jókislány,elviszlek majd valahová.Én meg megkérdeztem: még Japánba is?-Mire ő mosolyogva bólintott,aztán magához szorított és azt mondta:az én kicsi lányom.Nem szabadna sírnom,és most mégis megint azt teszem.Ki gondolta volna akkor,hogy sehová se fog elvinni,hanem majd én szökök meg,egyes egyedül?Nem,ezt senki nem láthatta előre.Nagyotn sóhajtottam és hátravetettem magam a széken.Mikor már vagy öt perce ültem némán és mozdulatlanul,Ákos hangját hallottam,közvetlenül a fülem mellől.
-Alszol?-kérdezte a fejtámlám mellé téve a fejét.
-Nem.-mondtam,és letöröltem a kósza könnycseppeket.Mosolyogva megfordultam.
-Sírtál?-komorodott el,majd hátradőlt,most hogy tudta,rá figyelek és hallom amit mond.Nem válaszoltam,inkább csak óvatos mosolyra húztam a szájam szélét és vállat vontam.Furcsa,hogy épphogy csak megismertük egymást,de már úgy viselkedünk,mint a legjobb barátok.A legjobb barátom eddig Timi volt.Basszus,hogy fog ő is hiányozni!Ő volt az egyetlen,akinek szó szerint,egyenesen elmondtam a terveimet.És ő volt az egyetlen,aki megértett és segített nekem.Mert többen is találgatták,sejtették,mire készülök,de ezek csak mind kósza találgatások voltak.Összemosolyogtak a hátam mögött és kinevettek,jól hallhatóan mondták:” Ez mint sztár?Nevetséges.” Én meg csak tűrtem,nem válaszoltam semmit.Ákos a második személy,aki nem ítél el,és bár nem tartja helyesnek,amit tettem,tolerál és meghallgat.Furcsa ez nekem,ahhoz szoktam hozzá,hogy durva kifejezésekkel kell védekeznem,hogy békén hagyjanak.
-Ha elalszok,felébresztenél fél óra múlva?-kérdeztem,ejtve a sírás témát.
-Fel.-mosolyodott el.
-Akkor indíthatod a stoppert.-kacsintottam rá,majd előre fordultam és lehunytam a szemem.Az álomvilágba akartam menekülni a félelmeim elől.
Asztali nézet