LONDONI ÁLOM
By: Anna Pinter
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxo
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxo
-Anna,gyere!Nézd,mit találtam!-hallottam anyu hangját,valahonnan a szomszéd szobából.-Tanulok!-kiabáltam visza,előre rettegve,hogy valami érettségivel vagy egyetemmel kapcsolatos dolgot szedett elő már megint.Már csak pont az hiányozna.Pff.Remek.Most is a tollam végét rágtam,és meredten bámultam az ölemben fekvő,kinyomtatott „matematika-felkészítő érettségizőknek” lapot,miközben az eszem valahol egész máshol járt.-Nézd!Behoztam neked.-huppant le mellém mosolyogva anyu,én meg egy fáradt pillantást vetettem rá.-Ha muszáj...-vonogattam a vállam,és közben ügyeltem,hogy ne találkozzon a tekintetünk.Nyilván ő még nem is sejti,hogy amit még valamikor régen,talán tizenkét éves koromban elhatároztam,ma sem változott.Figyelmen kívül hagyta a tényt,hogy a hangomból csak úgy árad az unalom a düh és talán egy kis félelem is,és elővette az eddig háta mögött tartott albumot,majd az ölünkbe fektette.-Ez én vagyok,miután megkaptam az első diplomám.És ő itt mellettem Lili néni.-Ő?-mutattam furcsán a képen mosolygó,szőkefürtös,karcsú lányra és próbáltam felfogni,hogy a képen látott csinos hölgy azonos a kissé elhízott,vékonyszálú ősz hajjal rendelkező,erősen pacsuriszagú nagynénikémmel.-Igen.-mosolygott anya,és azt hiszem,ugyan arra gondolt,mint én.-Hjaj,de várom már a napot,mikor majd téged fotózunk a kezedben az első diplomáddal....aztán persze utána talán jön még a második és a harmadik is....-Anya!-mondtam nagy levegőt véve,majd megráztam a fejem,ezzel próbálva meg kirázni a fejemből a zűrös gondolatokat.Nem figyeltem a szívem heves kalapálására és belevágtam:-Én nem szeretnék egyetemre járni.-Hogy mi?-meredt rám anyu,és a tekintetéből sütött,hogy ajánlja,hogy vicceljek.-Nem szeretnék egyetemre menni.Most akkor szótagoljam?-kérdeztem egyhe gúnyt vegyítve a hangomba,hogy ne tűnjek annyira elesettnek és szánalmasnak,ahogy remegő kézzel és gyorsan dobogó szívvel nézek anyura a nagy szemeimmel.-Hát jó.Tegyük fel,hogy nem mész.És akkor melyik főiskolát választanád?-Nem akarok tovább tanulni érettségi után!!!Érted?Nem akarok!!-pattantam fel.Anyu úgy nézett rám,mintha azt mondtam volna:öngyilkos akarok lenni.-Az engem nem érdekel.-Énekelni akarok!Színészkedni!Talán egy filmben is játszani,regényeket írni!-Van zenei főiskola,színművészeti egyetem és bölcsészkar is.-Tényleg nem értesz??Küldföldre akarok menni,világot látni,talán jelentkeznék egy tehetségkutatóba,elmennék egy szereplőválogatásba......és élném az életemet!Megkeresném az igaz szerelmemet.Elmennénk Párizsba romantikázni....híres lehetnék!Sztár!Te is tudod,hogy megvan bennem a tehetség!-kiabáltam.-Kislányom,szállj már le a földre!-kelt ki magából már anyu is és ő is felállt.Ott álltunk egymással szemben,ő dühösen,én könnybe lábadt szemmel,hiszen épp az imént törték össze az álmaimat.-Nekem van önbizalmam és tudok mind ebben hinni!-Tizenkilenc éves vagy,ráadásul még épphogy csak betöltötted!Gyerek,aki mellesleg holnap érettségizik matematikából!-Tizennyolc évesen már nagykorúnak számítottam,most is az vagyok!Nem vagyok tárgy,akivel csak úgy rendelkezhettek!Tizennyolc éves koromig talán az voltam.De már nem vagyok az!-Minimum egy diploma!Utána beszélhetünk holmi színészkedésről,esetleg külföldről...-Nem kell arról beszélnünk.És nem lesz diploma.Egy se!-Erre még visszatérünk...-Úgyis én nyerek.Te is tudod.-Várd ki a végét,lányom.Várd ki.Diploma nélkül innen nem mész sehova. Csak tévelyegtem a sok táncos között.Furcsa.Még alig táncoltam.Az eszem nagyon máshol járt.Furcsán éreztem magam a hosszú,derékig szűk,habos,fehér ruhában,ami teljesen szétterült körülöttem,így akkor sem láttam a lábam,mikor léptem.A hajamat fodrász kontyozta fel,anyu meg teletűszködte apró fehér virágokkal.Komolyan,csak a füstös sminkem és vörös szám miatt nem éreztem magam menyasszonynak.Anyu parázott is a durva smink miatt,de aztán betudta lázadásnak.Az májusi incidensünkről azóta egyszer sem beszélt,szerintem az alkalmas pillanatot lesi,amikor gyenge vagyok,és ő támadhat.De lehet,hogy most abba a hitbe ringatta magát,hogy biztos meggondoltam magam.Elvégre egy teljes hónap telt el azóta,hogy veszekedtünk és én utána úgy viselkedtem,mint egy kisangyal.De nem azért,mert terveim változtak volna,csak mert nem az volt a célom,hogy összevesszek a családommal.Egyáltalán nem akartam ezt.Mint kiderült,apu még erősebben tiltakozott az ellen,amit mondtam.Pedig reméltem,hogy meg fognak érteni.Hát,rosszul hittem.Apu előrukkolt azal,hogy legyek operaénekes,mint ő.....meg hogy tanuljak meg hegedülni,mert kis korában ő is játszott.Aztán berakott egy Puccini CD-t,és kikötötte,hogy csak azt hallgathatjuk amíg a kocsiban vagyunk.Mikor tiltakozni akartam,elmondta mindennek a modern zenéket,a kedvenc énekeseim és bandáim,aztán feltekerte a hangerőt.Még jó,hogy eszméletlen hosszú a hajam (hat éve növesztem,minden évben két centit vágatok csak a végéből) és ha előreteszem,eltakarja a fülhallgatóm zsinórját.Anyu meg....hát,ő a jogi diplomát részesíti előnyben.Mostanában az ilyen ötletekre nem reagálok.Talán ezért hiszik azt,hogy letettem a vágyamról.Hát,csak hiszik!-Kincsem!-ragadta meg valaki a karom hátulról.Eléggé fájt,ugyanis a ruhám ujjatlan és a vállam kellőképpen vékony ahoz,hogy jól megszorongathassák.Mikor megfordultam,anyuval találtam szembe magamaki mintha megérezte volna,hogy ő jár az eszemben.-Mi az?-kérdeztem.Ő látszólag a könnyeivel küszködött,majd megszólalt:-Kislányom.....olyan büszke vagyok rád!Ösztöndíjat kaptál a Szent István-ba!-Tessék?-Az egy bölcsészeti egyetem!Istenem,de boldog vagyok...-könnyezett mosolyogva.Velem meg mintha megfordult volna a világ,alig kaptam levegőt és hirtelen fojtónak éreztem az egész bankettet,a tágas termet túl szűknek,túl fénytelennek,úgy éreztem,túl sok az ember és mindjárt megfulladok.-Nem...nem....nem!-kiabáltam el magam,mire vagy tizenhárom érdeklődő szempár tapadt rám,anyu meg,mint aki rosszul hall.-Nem!-kiáltottam még egyszer,egy megerősítés képpen.A fülem sípolt és a szívem szaporán vert.Anyu karon ragadott és a nyitott kapuszárnyhoz vonszolt.Kint már félhomály volt,kezdett kissé lehűlni a nyári levegő és néhány felhő vonult át az égen.Apu mosolyogva közeledett felénk,aztán mikor meglátta a halálsápadt,hitetlenkedő arcomat és anya villámokat szóró szemét,ő is elkomorodott.Sejtette,miről lehet szó.Megszaporázta a lépteit,míg végül odaért hozzánk.-Mi történt?-kérdezte hót fölöslegesen,ugyanis egyértelműen átlátja a helyzetet.-Kislányom,most beszélgetnünk kell így hármasban,mint felnőttek.-Felnőtt is vagyok!-fakadtam ki.-Nem,nem vagy.-jelentették ki határozottan,szinte teljesen egyszerre.Máskor,ha ilyen van,mindig összemosolyognak.Most nem tették.Hol mérgesen,hol komoran,hol határozottan,néha csalódottan méregettek.Minden volt a tekintetükben,csak jó nem.-De igen.És ne érdekel,mit mondatok:nem megyek el az egyetemre.Nem érdekel,ha ösztöndíjam van,akkor sem érdekelne,ha nem lenne....ez az én életem.És nem a tiétek.-reméltem,hogy ez az érv hatni fog.Hát,nem jött be.-De mi felelünk a te életedért is.Később megbánnád a döntésed,de akkor már túl késő lenne.Még szép,hogy elmész az egyetemre!-hirtelen harag szállta meg a szívem,szinte nem is láttam a dühtől.Felnőtt vagyok,igenis az vagyok!És most vagyok fiatal,most kell élnem!Méghozzá nem egy mintalány életét,aki egyetemre jár,diplomát szerez,új egyetemre jár,mégegy diplomát szerez.....nem a mások által megtervezett,mások szerint tökéletesnek vélt életet,hane, a sajátomat!!!!Ami egyetlen egy pontban sem érintkezik anyuék terveivel.-Nem vagyok holmi tárgy,nem vagyok a tulajdonotok,hogy rendelkezhessetek felőlem!-a szavaim csak úgy vágtak a kellemetlen csöndben.-Kislányom...-kezdte apu,de én nem hagytam,hogy befejezze.-Én már nem vagyok többé a kicsi lányotok!!!Értsétek meg,nem vagyok!NEM!Többé már nem.-akárhogy is fájt beismernek,ez volt az igazság.És a szívfájdalmat perpillanat elnyomta az égető düh.-Nem tanulok tovább!Mit akarsz apa?Hogy komolyzenével foglalkozzak,folytassam a zongorázást,tanuljak művészettörténetet?Ez nem én vagyok!Hát anya,te?Hogy ügyvéd legyek,aminél szerintem nincs is unalmasabb szakma a földön?Vagy politikus?Hah,még csak az kéne!Könyörgök,ez nem én vagyok!!!!Nem az a jókislány vagyok,akinek hisztek....nagyon nem.-fejeztem be végül az egy szuszra elhadart mondandómat,majd dacosan meredtem rájuk,szikrákat szóró szemekkel.-Amíg a mi....-Igen,tudom.-vágtam közbe gúnyosan-Most jön az „amíg a mi kenyerünket eszed,amíg a mi fedelünk alatt élsz,amíg mi tartunk el” rész.-már túl fáradt voltam ahoz,hogy tomboljak.Inkább halkan,lesajnálóan néztem rájuk,flegmán felhúzott szájjal és résnyire szűkült szemekkel.Ez mintha még jobban megrémítette volna őket.-Pontosan.-mondták végül,miután összenéztek és megegyeztek:nem engednek.Csakhogy én már tudtam,hogy ez a játszma eldőlt.-Hát jó.Csakhogy ettől a pillanattól kezdve én nem eszem a kenyereteket,nem lakom a fedeletek alatt és nem kell,hogy eltartsatok.Önálló vagyok.-mondtam.Tudtam,hogy eljön ez a pillanat,és bár a dühöm csillapodni kezdett,és nagyon fájt,amit még mondanom kell,de tudtam,hogy ez elkerülhetetlen.-Szóval....sziasztok.Mondtam én,hogy nyerni fogok.Ne is próbáljatok visszatartani,mert megyek.Önálló és nagykorú vagyok,aki nem függ senkitől.Nem,még a szüleitől sem.-csóváltam a fejem,azzal sarkonfordultam és elrohantam.Nem rohantak utánam,teljesen leblokkoltak,de tudtam,hogy pár perc múlva majd észhez térnek és mindent megtesznek,hogy visszahozzanak.Gyorsan kellett cselekednem.Remegő kézzel tárcsáztam a taxiközpont számát és a Hősök terére rendeltem egy kocsit,ami az étteremtől csak egy köpésre van.Amennyire csak a tűsarkúm engedte,futottam.Mire odaértem,már várt rám a taxi.Bepattantam és megadtam a címünket.-Ha öt perc alatt odaér,a dupláját fizetem!-hadartam,mire a taxis beletaposott a pedálba,én meg kikészítettem a fizetendő összeget.Végig remegtem,és kezdtem nagyon nem jól érezni magam.Alig volt valami lélekjelenlétem.Négy perc alatt megérkeztünk,leperkáltam a taxisnak a fuvart,aztán felrohantam a lépcsőn és idegesen matattam a kistáskámban a kulcsom után.Féltem,hogy mikor kinyitom az ajtót,apu és anyu áll majd velem szemben.De nem,csak nem előztek meg....remélem.Kinyitottam az ajtót és megkönnyebbülten lélegeztem fel,mikor láttam,hogy bennt korom sötét van,sehol egy lélek.Feloltottam a villanyt és rohantam a szobámba.Nem volt időm átöltözni,épphogy csak az ezüst magassarkúm volt iső átvanni a már kissé elnyűtt,rágógumirózsaszín conversemre.Be se kötöttem a cipővűzőt,ami ruhám a kezembe akadt,beleszórtam a kis rózsaszín bőröndömbe.Elraktam néhány ékszerem,a laptopom és a mobilom,sőt,még néhány cipő is belefért,na és persze a nélkülözhetetlen útlevél és személyigazolvány.De az tény,hogy nagyon nehéz volt rácsukni a tetejét.A vállamra dobtam a gitártokom,mert anélkül biztos sehová sem megyek.A fiókomból előkaptam a már régóta gondosan gyűjtögetett pénzem,ami megvolt vagy 400.000.Hát,igen....szinte a hét minden napján,a nap midnen percében vagy bébiszitterkedtem,vagy kocsit mostam,vagy újságot hordtam,és a nyarat is végigdolgoztam.Már rohantam is volna el,minél messzebbre a háztól,de végül visszafordultam és egy cetlire felírtam,hogy „Sajnálom.Szeretlek.”,aztán rohantam a cédulát feltűzni a tükörbe.Mikor megpillantottam a tükörképem,egy percre megdermedtem.Ott álltam,hosszú,menyasszonyos estélyiben,erős sminkben,halál sápadtan.A nyakamban a nagymamámtól kapott gyöngysor,a fülemben szép,fehér fülbevaló apa jóvoltából,a fejemen pedig az anya által gondosan elkészített konyt,apró virágos csatokkal.Kibuggyantak a könnyeim,amikor anyára gondoltam,arra,hogy most el kell őt hagynom és arra,hogy nemrég mennyire megbántottam.A szívem sajgott,még sápadtabb lettem,aztán megráztam a fejem,amitől néhány rövid tincs kiszabadult a hajtűk közül és az arcomra mag a tarkómra hullott.Lekapcsoltam a lámpákat és leszáguldottam a lépcsőn.Meg se próbáltam letörölni az egyre záporozó könnyeimet,tudtam,hogy úgyis jönnének is az újak,szóval mindegy.Csak futottam,futottam a reptér irányába.Az a pár,utcán lézengő ember jól megbámult,nyilván nem láttak még menyasszonyi ruhás lányt elnyűtt tornacipőben,bőröndöt húzva,zokogva futni.Hát,csodálkoznék ha nem lennék fennt holnapra a youtube-on.A mobilom zenélni kezdett a táskámban.Előkaptam és a kijelzőre pillantottam,amin az „Anyaa♥♥♥” felirat villogott.A könnyeim még hevesebben kezdtek folyni,nem bírtam kinyomni.De végül mégis megtettem,aztán kikapcsoltam az egész készüléket,megóvva magam a többi lélekzavaró incidenstől.Visszacsúsztattam a táskámba és rohantam a reptérre,magamban végig azt hajtogatva: „Erősnek kell lennem,most kell erősnek lennem”.